CharlayK

Balásy Gyula besétált a Kontroll stúdiójába egy közjegyzői okirattal, és bejelentette: önként, ingyen felajánlja az államnak a cégbirodalmát, amely évekig a kormányzati kommunikáció, médiavásárlás, rendezvényszervezés és rendezvénytechnika egyik központi gépezete volt. Nem apróról beszélünk: ő maga 80 milliárdra becsüli a cégek értékét, 100 milliárdnyi szerződésállományról, 30 milliárd eredménytartalékról és 15 milliárd követelésről beszél. Vagyis nem egy omladozó Bt.-t tolna be az állam kapuján, hanem azt a rendszert, amin át évekig ipari mennyiségű közpénz folyt. A sztorija szerint nincs itt semmi látnivaló: nem menekül, nem takargat, csak „felelősséget vállal”. Azt mondja, nincs ellene eljárás, nem hallgatták ki, minden közbeszerzéses, dokumentált, átlátható. Csakhogy közben elismeri: van bejelentés a túlárazások miatt, és úgy tudja, ezt a Nemzeti Nyomozó Iroda vizsgálja. Magyarul: papíron minden rendben, a háttérben már ég a biztosítéktábla. Az időzítés a legszebb. Amikor megkérdezik, Fidesz-vereség nélkül is ugyanezt tette volna-e, nem mond igent. Csak annyit: „Nem tudom.” Beszédes. Ha ez tényleg tiszta, előre megfontolt gesztus lenne, nem ez lenne a válasz. Inkább úgy néz ki, mint amikor valaki látja, hogy jön az új rendszer, fagyogatnak a számlák, remegnek a megrendelők, és gyorsan állami tulajdonba csomagolná az egész szerkezetet. A karrierút is tanulságos. 2004-ben Lounge Design, 2005-ben első nemzeti konzultáció, később Kocsis Máté kampánya, önkormányzati kampányok, majd 2010 után kormányzati kommunikációs alvállalkozás. A nagy ugrás 2016–2018: bekerültek a Nemzeti Kommunikációs Hivatal rendszerébe, más szereplők kiestek, rájuk szakadt szinte az egész állami kommunikációs gépezet. Harminc emberből, harminc ügyfélből száz fölötti állami ügyfélkör lett. Szegények, véletlenül beleestek a közpénzes jakuzziba. Balásy szerint nem volt monopólium, mert évente akár 3000 alvállalkozóval dolgoztak. Azt is mondja, 104 tenderből 48-at nyertek, 52-t más vitt, 4 érvénytelen lett. Papíron jól hangzik, csak a politikai valóság ugyanaz: a kormányzati propaganda, a nemzeti konzultációk, a plakátkampányok és az állami kommunikációs pénzek brutális része rajtuk keresztül ment át. A propaganda morális részét szépen lepasszolja. Azt mondja, ők nem a tartalmat találták ki, csak közzétették, médiát vásároltak, grafikailag megvalósítottak. Klasszikus „én csak a csavarokat húztam meg a gépben” védekezés. Az ügyfél rendelte, ők teljesítették. Ha gond volt, véleményezhettek, de egy 500 fős cégcsoportnál szerződést szegni veszélyeztette volna a dolgozókat. Kényelmes pajzs: a propaganda megy, a pénz jön, a felelősség valahogy mindig máshol van. A pénzügyi résznél előkerül a 2024-es kb. 94 milliárdos árbevétel és 9,3 milliárd fölötti nyereség. Osztalékra nem ad pontos számot, csak annyit: minden nyilvános. A saját vagyonát sem tagadja: jómódú ember, ingatlanokkal, Tihannyal, Máriaremetével, Floridával. De szerinte ez nem luxizás, hanem befektetés. Persze, amikor közpénzes kommunikációs megbízásokból kinő egy ingatlanportfólió, elegánsabb „hosszú távú, időtálló befektetésnek” hívni. A legdurvább gyakorlati állítása, hogy több cégének számláit zárolták, állítólag előzetes határozat vagy magyarázat nélkül, technikai hibára hivatkozva. Ez szerinte több tízmilliárdot érint, veszélybe sodorva futó rendezvényeket, alvállalkozói kifizetéseket és közel 500 ember bérét. Vagyis ez nem nyugodt, elegáns átadás, hanem kapkodó rendszermentés, miközben a pénzcsapok körül már furcsa dolgok történnek. A végén azt mondja, nem megy külföldre, itt született, itt él a családja. A cégek viszont szerinte így már nem működhetnek tovább. Nem akarja végignézni, hogy összeomlik, amit felépített. Ő ezt felelősségvállalásnak hívja. Kívülről inkább úgy néz ki, mint amikor a NER egyik fő propagandaszállítója érzi, hogy fordul a szél, és gyorsan állami ajándékpapírba csomagolja a közpénzből óriásira hizlalt gépezetet.

One photo is fake. The other is real.